Dual CH Knaith Banjo
Szerintem ezt a kérdést minden labradort szerető, a fajtát tenyésztő vagy tartó ember legalább egyszer fel kell tegye magának. Vagy legalábbis, ha hall vagy olvas valamit a témáról , el kell gondolkodjon rajta.
Nagy-Britanniában a labrador történelemben 10 dual champion volt. Érdemes őket megemlíteni.
Dual CH Banchory Bolo (szül.: 1915)
Dual CH Banchory Sunspeck (1917)
Dual CH Titus of Whitmore (1919)
Dual CH Flute of Flodden (1922)
Dual CH Bramshaw Bob (1929)
Dual CH Banchory Painter (1930)
>>
Dual CH Lochar Nessie (1933)
Dual CH Staindrop Saighdear (1944)
Dual CH Rockstead Footspark (1945)
Dual CH Knaith Banjo (1946)
A II. Világháború után kezdett szétválni a munka- és a kiállítási vonal. Ennek okai és folyamata a Duál kutyák című cikkben olvasható.
Finnországban és Svédországban a két vonal szétválása óta vannak labradorok, amelyek a Showchampion és a Field Trial Champion címet is megszerezték. Az 1995-ös és 2000-es adatok alapján négy ilyen finn tenyésztésű kutyát találtam. Szeretném őket is megemlíteni.
Ethusan Yliveto (1982) Pedigréjében mindkét vonal megtalálható.
Ethusan Frankenstein (1994) Az előző kutya az apja.
Biggas Ynga ( szül. :1988) Teljesen kiállítási vonalú kutya.
Upwards Amanda (1994) Szintén kiállítási genetikai hátterű, apja pedig a feljebb említett Biggas Ynga.
Én show típusú labradorokat tartok és igyekszem legjobb tudásom szerint tenyészteni. Bár még csak a kezdet kezdetén tartok, hiszen legidősebb labim (egyben életem első kutyája is ) 8 éves, és 1999 óta összesen 3 alom született nálam. Első labradorunkat csak családi kutyának vettük, de az évek során egyre inkább elmélyültünk a fajtával kapcsolatos mindenféle dologban. Így: kiállítások, vadászkutya iskola, munkavizsga, angol szakirodalom és videók beszerzése, angliai utazás, póráz, dummy, retriever síp begyűjtése, kiállítások és Field Trial-ok szervezésében való részvétel. Közben pedig bővült a falka. Jelenleg 4 labink van, ezek közül 2 saját tenyésztésű.
Álmomban sem jutott volna eszembe, hogy valaha is elmenjek vadászatra. De kezdő kutyásként kutyaiskolába vittük 4 hónapos labinkat. És ott megfogott a látvány, ahogy egy vadat még nem ismerő kutya a világ legtermészetesebb módján boldogan hozza az apporttárgyat. A veleszületett ösztön ilyen megnyilvánulása teljesen rabul ejtett. Fantasztikus érzés nyerni vagy jól szerepelni egy kiállításon, (persze jó bírónál és nagy létszámú erős mezőnyben). De ezen túltesz az az öröm, amikor egy vadászaton a kutya egy nehéz terepen dolgozik, segíteni sem tudok neki, mert nem látom őt és nem is biztos, hogy ott van a madár, és a végén egyszer csak megjelenik vaddal a szájában, és örömmel hozza nekem. Persze jogos a kérdés, hogy ha így gondolkodom, akkor miért nem vagyok munkakutyás. A válasz: hiányzik belőlem az ehhez szükséges adottság, következetesség, kitartás.
Szerintem a 40-50-es évek labradorjai nem a mai munkakutyákhoz hasonlítanak jobban és a show-kutyák tértek el a standard-től a divattól vezérelve. Pl. Knaith Banjo pont a két típus között van, ha nem számítom a szélsőségesen erős fejű és nehéz felépítésű show-kutyákat, valamint a túl finom, már-már vizslaszerű Field Trial kutyákat.
A mai Field Trial labradorok gyakorlatilag pontosan úgy
néznek ki, mint pl. az első Field Trial Champion, Flapper (szül. 1902), vagy FT
CH Peter of Faskally (1908). Azonban Buccleuch Avon (1885), Ben of Hyde (1899),
CH Ingleston Ben (1932), CH Holton Baron (1951), CH Braeduke Joyful (1959) a két
típus között foglal helyet. CH Ruler of Blaircourt (1956 - a képen) vagy CH Liddly
Cornflower (1960-as évek) pedig küllemben teljesen megegyeznek a mai kiállítási
kutyákkal.
Tehát a labradorok szinte a kezdetektől fogva különböző típusúak voltak. A sárga színűek is eltértek a feketéktől. De genetikailag sokkal homogénebb volt az állomány. S mivel akkor még családi kedvencként nem tartották a fajtát, valamennyiük élete a vadászat volt.
Manapság a két vonal közötti különbség sajnos tovább nő. A show-kutyások sok esetben úgy tenyésztenek, hogy a kiállításon divatos trendeket követik. Ezeket pedig sokszor a bírók ízlése határozza meg. Szerencsére sokan nézik úgy a kutyákat a bírálat során, hogy kiemelik azokat a pontokat, amelyek alkalmassá teszik a munkára (pl. kellően hosszú arcorri rész, hosszú, erős, a testhez jól illeszkedő nyak, megfelelő szögelések, jó méret – gyakori hiba, hogy a kutyának rövidek a lábai -, jól tűzött és hordott farok).
A kiállításokon a kutyák súlyával kapcsolatban nekem mások a tapasztalataim, mint ami sok esetben elhangzik. Én még nem láttam olyat, hogy egy kutya azért nyert volna, mert több kilóval bírt. Ezzel szemben sokszor megjegyezték bírálat során, hogy kutyám túlkondicionált.
Nem szeretem, amikor egy rossz felépítésű, nyurga, láthatóan nem átgondolt tenyésztés eredményeként született labradorra azt mondják, hogy azért néz úgy ki, mert munkavonalú. Pláne, ha azt hallom, hogy „vadász vérvonalú”. Halkan kérdezem, az mi? Tudtommal a labrador vadászkutya.
Probléma, hogy a tenyésztők a győztes kanokkal fedeztetnek és nem azokkal, aki szukáikhoz illene. A munka adottság pedig általában nem számít. A test felépítés pedig szintén nem szolgálja ennek esetleges meglétét. Sok más vadászkutya fajta esetében a show-vonal már teljesen használhatatlan munkára, alkalmatlanná váltak az eredeti tenyész-cél teljesítésére. Sajnos a képességvizsgák eredményei azt tükrözik, hogy egyre kevesebb a jó munkaadottságú labrador. Show-kutyát tenyészteni relatíve könnyebb. Sokkal kevesebb időt igényel egy kiállításra való felkészülés. A nevezési díj is alacsonyabb. A kiállítások száma jóval több, így könnyebb eredményesnek lenni.
Ezzel szemben egy Field Trial-ra vagy egy Working Test-re való felkészülés nagy kitartást, rengeteg időt és hozzáértést igényel. És általában igen sokat kell utazni egy rendezvényre, amelyek száma egy országon belül töredéke a kiállításokénak. Kivétel ez alól Anglia, ahogy évente kb. 700 ilyen esemény van. A nevezési díj pedig több, mint egy kiállítás esetében.
A Field Trial vonalú kutyáknál a küllemi adottságok nem
jelentenek szelekciós tényezőt. De a túl finom fej, a vékony csontozat a
sebesség fokozása érdekében, a nem megfelelő szőrzet miatt távolodnak a fajta
standard-től. S egy bizonyos határon túl talán már alkatilag nem lesznek
alkalmasak feladatuk betöltésére. Pl. egy gyenge szőrzetű kutya nehezen tűri a
hideget, a finom csontozat és nem elég tágas mellkas miatt a kutya nem képes
sokáig dolgozni sűrű aljnövényzetben, nádasban.
Nem ringatom magam olyan álmokban, hogy egyszer majd büszkék lehetünk a sok nagyszerű dual championra. Manapság gyakorlatilag lehetetlen mindkét területen kiemelkedő eredményeket nyújtani. A recept nem annyi, hogy egy munkakutyát egy kiállításival párosítunk, és szép, jól dolgozó kutyákat kapunk. Az eredmény tejesen heterogén lesz, és nem lehet tudni, hogy ezek az egyedek mit örökítenek. De szerintem egy show-kutyásnak minimálisan arra kell törekednie, hogy az általa tenyésztett kutyával el lehessen menni egy vadászatra.
Szukám fedeztetésénél nem fogok olyan kant használni, legyen az bármilyen szép és eredményes, amelyiknek nem ismerem munkaadottságait. Olyan kant fogok preferálni, amelyik valóban aktívan dolgozik és nem csak azért van munkaeredménye, hogy megkaphassa a Champion címet. Ha kutyám nem is nyer Field Trialt, de legyen esélye eredményesen befejezni. Nagyjából 5 év alatt körvonalazódott, hogy milyen kutyát szeretnék tenyészteni és együtt élni vele. Ezt pedig nem fogom megváltoztatni csak azért, mert a kiállításokon nem ez a típus vagy szín a nyerő. A kiállítási babéroknál fontosabb egy jó kirándulás, úsztatás, gyakorláskor pedig egy szép elhozás, egy sikeresen elvégzett feladat. Szerencsémre fiatal szukánk kiállításon eredményes és munkában is fűzünk hozzá reményeket, bár itt még nagyon sok tennivaló van.
|
|
|
| Strongline's Jolly Known | Follies Imperial Eagle |
Angliában van jó néhány show-kennel, ahol a tenyésztők dolgoznak kutyáikkal. Pl. Fabracken, Charway, Abbeystead. De vannak finn példák: Jummi-Jammin, Upwards, Saskian, Stronglines, valamint svéd kennelek is mint Cassatas, Caccia, Eatons. Tehát a dual purpose labrador (kiállításon is eredményes és jól dolgozó) nem irreális álom, jó lenne, ha minél több ilyen kutya lenne.
A munkavonalú kutyáktól nem kell elvárni, hogy kiállításokat nyerjen, de azért a küllemet is figyelembe kell venni a tenyésztés során, és így kiállításon is tudnának bizonyítani. Erre is van példa, tavaly a Crufts-on egy olyan kutya lett a fajtagyőztes (Carpenny Anchorman), akinek az apja Field Trial-es kennelből (Leospring) való. Sőt Angliában a kiállításokon a Field Trial Class-ban sok valóban munkavonalú, FT CH kutyát láttam, és szép, típusos labradorok voltak (Hatchfield, Birdbrook, a már említett Leospring).
Angol Field Trial Champion-ok csoportja
A fajta sorsának meghatározásában jóval nagyobb a show-tenyésztők felelőssége. A munkakutyások kevesebben vannak, a náluk született kiskutyák pedig olyan helyre kerülnek, ahol dolgozni fognak velük. Családi kedvencként tartott labradorból jóval több van, akik show-vonalúak. De nem szabad megfeledkezni arról, hogy a labrador azért lehet olyan ideális társunk, mert annak idején a fajta kialakítói célokat tűztek ki maguk elé. Olyan kutyát akartak, aki tökéletes összhangban dolgozik gazdájával, figyel rá, minden mozdulatával a kedvében akar járni. Nem önállóan dolgozik, ezért sokkal jobban kötődik az emberhez. Ha a labrador vadászkutya mivoltáról elfelejtkezünk, előbb-utóbb elveszítjük belőle azt, amiért annyira szeretjük.
Donáth Zoltánné
Heart-Strings kennel
