Duál labradorok?

A labrador népszerűsége az 1940-es évektől kezdve egyre gyorsabban nőtt mind Európában, mind Amerikában. A legendás vadászkutya, akinek bámulatos képességeit, intelligenciáját napjaink Field Trial-jein, illetve egyéb munkaversenyeken ma is megcsodálhatjuk, elsősorban remek ösztönei, temperamentuma, kiemelkedő intelligenciája révén vált közkedveltté. A labrador, amely épp annyira otthon érzi magát otthon az ágyunkon, mint zord időjárási körülmények között, süvítő szélben, hóesésben gazdája parancsára várva, csöppet sem törődve a hideggel, faggyal, az 1900-as évek közepére amellett, hogy vadászkutyaként a vadászok utolsó esélyének számított, ha más kutyák nem találtak meg a egy meglőtt vadat, otthon a családi életben is nagyszerű társnak bizonyult.

A labradorok száma a század közepén ugrásszerűen nőni kezdett, egyre népszerűbbé vált már nemcsak vadászkutyaként, hanem a családok kedvenceként is. Divatossá vált a sárga, később a csokoládé szín, egyes tenyésztők az almok tervezése során nem figyelve az egyedek munkaképességeire, temperamentumára a szín alapján szelektáltak. Tekintet nélkül a fajta belső értékeire, egyre több sárga és csokoládé színű egyedet tenyésztettek, mert erre volt kereslet, magasabb áron lehetett őket eladni. A fajta tenyésztése divattá vált, a bejegyzett tenyésztők száma évről évre nőtt. Akik üzletet remélve „futószalagon” gyártották a kiskutyákat, mit sem törődtek a fajta genetikai adottságaival. Ennek következtében ezek az egyedek egyre távolabb kerültek az ősi, igazi labradortól, küllemük a divatot követve változott.

A fajta szempontjából szerencsés, hogy voltak olyan vadászok, sportkutyások, mind Angliában, mind Amerikában, akik nem hagyták elveszni e nagyszerű fajtában rejlő kincseket. Számukra továbbra is a fajta ősi ösztönei, elhozási képességei, temperamentuma, munkaadottságai voltak elsődlegesek.

Mindezek következtében a fajtán belül egyre inkább kettévált a munka, és a küllemvonal. Mára ez a folyamat ott tart, hogy elképzelhetetlen az a lehetőség, hogy egy egyed mind a kiállítási ringben, mind pedig egy munkaversenyen egyformán kiemelkedő teljesítményt nyújtson. Ez részben azért van, mert a napjainkban a Filed Trialokon való eredményes szerepléshez egyre magasabb képzettségi szint szükséges, ezeken a versenyeken ma már szinte csak munkavonalú kutyákkal indulnak, eredményeket pedig kizárólag ilyen típusú kutyák tudnak felmutatni. A kiállítási ringben napjainkban ideálisnak tekintett egyedek nehéz csontozatuk, felépítésük miatt, és a kívánatos munkastílus, drive, „Will to please” (megfelelni akarás) hiánya miatt nem tudnak megfelelő színvonalú teljesítményt nyújtani. Éppen ez igaz fordítva, egy mai munkakutyának esélye sincs egy kiállításon bármilyen címet kapni. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy bár ma már nem felelnek meg ezek az egyedek a divatos küllemi adottságoknak, a munkavonalból származó kutyák sokkal inkább hűek maradtak az igazi, legendás labradorhoz – mind küllemben, mind munkateljesítményben. Ennek tudatában egyetlen komoly munkakutya tenyésztő sem vágyik kiállítási eredményekre.
   

Nézzünk csak egy érdekes példát: Henk van der Waterklandspolder-t, show vonalból származó holland kant 37 kg-os testsúllyal 3 és ½ évesen nyílt osztályban, Dortumundban Európa kiállításon egy elismert show bíró a következőképpen jellemezte: „Előnyös típus, harmonikus felépítés, szép hátvonal, kitűnő első és hátsó szögellések, erős és megfelelően mély mellkas, optimális szőrzet, vidra farok, barátságos tekintet, erős fej, 3. hely, kitűnő.”
Henk ebben az időszakban más kiállításokon is minden alkalommal kitűnő minősítést kapott kapott, német Show- Champion várományos volt, többször ért el helyezéseket bel és külföldön.
Egy évvel később, 9 kilóval könnyebben ugyanezen kutya bírálata a következőképpen hangzott:
„A négy és fél éves kan lehetne erőteljesebb, a kívánatoshoz képest hiányzik némi súly, lehetne erősebb a csontozata, az első szögellések jók, a hátsó lehetne jobb, a fej lehetne markánsabb, a lábai túl vékonyak. Még időre van szüksége, hogy megfelelően kifejlődjön, nagyon jó.”
 

Amikor Henk tenyésztője elhatározta, hogy tekintettel a kutyája egészségére, és munkakedvére megfelelőre csökkenti kutyája súlyát, ez gyakorlatilag a show-karrier végét jelentette. Hozzá kell tenni, hogy ezután Henk több vadászvizsgán, dummy teszteken, különböző working teszteken sikeresen szerepelt, és ezzel egyike azon kevés tisztán show vonalból származó fedezőkanoknak, akik konstans munkateljesítményt tudtak felmutatni számos versenyen. Ma 9 éves, és még mindig nagyon jó kondícióban van, ahogy az a képen is látszik.

Sandra Halstead (Drakeshead tenyészet), aki amellett, hogy A-panel Field Trial bíró, kiállítási bíró is, a következőket mondta: „A labrador sok generáción át történő szelektív tenyésztése hozta meg azt az eredményt, hogy ma nemzetközi szinten is a világ legjobb elhozó fajtájának tartják. Épp ezért a tenyésztési standardnak és azoknak, akiknek van szerencséjük ezt a fajtát bírálni, mindig azt a típusú kutyát kell előnyben részesíteniük, amely bizonyítottan a lehető legjobb arra a munkára, amire eredetileg tenyésztették”

Az utolsó duál champion címet elért kutya egy sárga kan, Dual CH Knaith Banjo volt, aki 1946-ban kapta meg ezt a címet. Az oka annak, hogy ma már nincsenek duál champion kutyák, a két vonal közötti egyre nagyobb különbségekben rejlik. Vannak még tenyésztők, akik duál kutyák tenyésztését tűzték ki célul, azonban egyre inkább lehetetlen vállalkozásnak tűnik mindkét célnak egyaránt megfelelő, a kiállítási ringben is helytálló, és a munkaversenyeken is bizonyító egyedeket tenyészteni. Ezt bizonyítja az a szomorú tény, hogy duál champion címet elért labradorok napjainkban már nincsenek.

P.R.A. Moxon 1952-ben „Vadászkutyák - Training és Field Trialok” c. könyvében a következőket írta: „Egy kutyából sokkal könnyebb a tenyésztés során kivenni a természetes képességeket, mint „beletenni” azokat. Épp emiatt annyian csalódtak már, amikor megpróbáltak duál-célú kutyákat tenyészteni úgy, hogy kereszteztek egy munkakutyát egy show vonalból származó szukával és fordítva….”

Természetesen mindkét vonal képviselői részéről pro és kontra érveket hallhatunk, hogy miért jobb ez vagy az a típusú kutya, vannak akiknek meggyőződésük, hogy lehet ma is duál kutyákat tenyészteni. A két vonal képviselői valószínűleg soha nem fognak dűlőre jutni ebben a kérdésben. Mások a preferenciák, mások a célok. Meggyőződésem, hogy a fajtában rejlő adottságokra a kiállítási egyedeket tenyésztőknek legalább olyan súllyal oda kellene figyelniük, mint a küllemre, még akkor is, ha számukra nem a kutyájukkal való közös munka jelenti a szórakozást, ha nem annak tudnak igazán örülni, hogy a kutyájuk szépen megcsinált egy remek elhozást, hanem annak, hogy a bíró hogyan ítélte meg őt a kiállítási ringben. Hiszen nem szabad elfelejtenünk, a labrador azon kutyafajták közé tartozik, melyet eredetileg egy bizonyos munkára tenyésztettek. Még akkor is, ha időközben kitűnő vakvezető kutya, és családi kedvenc vált is belőle, a fajta megtartása érdekében rendkívüli jelentősége van, hogy éppen azokat a különleges tulajdonságokat, amelyek mai népszerűségéhez vezettek és amelyek éppen a feladatát teljesítő vadászkutyában rejlenek, támogassuk és megtartsuk.

A kulcskérdés az, hogy a küllem fejlődése (egyre erősebb csontozat, túlsúly) mennyiben hat ki a vadászaton végzett munkára, illetve hogy a show-vonal tenyésztés során a küllemre történő szelektálás miatt a tipikus, vadászaton előnyös retriever-tulajdonságok mennyire vesznek ki a fajtából.

Zárógondolatként engedtessék meg, hogy Anne Taylortól idézzek, aki kiállítási bíróként az alábbi sorokat jegyeztette be az angol Labrador Retriever évkönyvbe 2001-ben:
„A labrador, mint fajta, a munkaképességei miatt lett Labradorrá. Ez volt a tenyésztés oka, semmi más - nem segítőkutya, nem lavinakereső és mentőkutya, és természetesen nem kedvenc tenyésztése volt a cél. A kutya feladata az volt, hogy behozza a meglőtt vadat mesterének. Ehhez rendelkeznie kellett megfelelő fizikális és mentális képességekkel. Ezek nélkül nem vált volna hasznára senkinek….. Mielőtt teljesen elveszítenénk a fajtát, mindannyiunknak alaposan át kell gondolnunk, mielőtt a következő alomról döntenénk: Vajon a szuka, és a kan, akit fedezőkanként választunk hozzá, valóban alkalmas –e arra fizikailag és mentálisan is, hogy vadászkutyaként dolgozhasson?” /Anne Taylor, (Fabracken tenyészet/

2004. január 18.

Böszörményi Andrea


A cikkem elkészítésénél segítségemre voltak:
Anja Möller / Gunsight’s Working Labradors. (munkabíró és munkalabrador tenyésztő/
Annette Bürse Henning / Dreamfield Labradors (Henk v. d. Waterlandspolder gazdája)

További felhasznált irodalom:
Richard Wolters: The Labrador retriever…. the history, the people
Lorna, Countess Howe: The popular Labrador Retriever
P.R.A. Moxon: „Gundogs – Training and Field Trials”